Arckép, háttérrel

Bod Éva keramikus életét és pályáját mutatja meg ez az arckép-kötet. Portréjához pedig az életét és művészi munkásságát magába foglaló kor és tér, az 1960-tól mostanáig terjedő évtizedek Magyarországa és Európája szolgáltatja a hátteret.

Az arckép és  háttere szorosan összetartozik, egyik a másik nélkül érdemben megtárgyalhatatlan. A huszadik század embere jobban ki volt szolgáltatva az idők járásának annál, hogysem egyedül magát vélhesse jó, vagy rossz sorsa kovácsolójának. Igaz, a körülmények éppenséggel a kezére is játszhattak: ha jól mérte föl a lehetőségeket és felismerte a kínálkozó alkalmat, nem volt akadálya vágyai megvalósításának, a csillagok jó együttállása akár merész fordulatokat is megengedett neki sorsának építésében.

Bod Éva – például – sikeres okleveles kémia fizika szakos gimnáziumi tanárként 1960-ban úgy döntött: kipróbálja, hogyan engedelmeskednek neki a kerámia-mázak és hogy tud-e klasszikus formákat emelni a korongon forgó agyagkoloncból.

Hogy mi indította erre a lépésre – a pedagógus kíváncsisága, aki az iskolában épp akkor bevezetett tantárgy, a politechnika oktatásához szeretett volna a tanítványoknak is átadható tapasztalatokat szerezni (ahogyan azt első kiállításának katalógusában az előszót író Koczogh Ákos elbeszélte), vagy a vegyész érdeklődése, akit olyannyira elbűvöltek a baráti házaspárnál meglátott színes kerámia-gyöngyök, hogy maga is ki akarta próbálni, miképpen viselkednek a különféle anyagok a kemencék száraz forróságában (ahogyan azt ő maga több interjúvolójának elmondta) – tulajdonképpen közömbös. Az érdekes és a fontos az, hogy hozzáfogott. Szakkönyveket szerzett, alapanyagokat vásárolt, mázakat kevert – és kipróbálta őket. Szakemberként tudta, mire számítson, milyen vegyületből mi lesz a tűzben, mégis egyre növekvő boldogsággal és biztonsággal folytatta a kalandot, elbűvölten kutatva a gyakorlati vegyészet e különleges tartományát.

Azt is hamarosan megérezte, hogy a maga-keverte mázak minden gyönyörűsége akkor lesz igazán érvényesíthető, ha a golyóknál, gyöngyöknél komolyabb testre kerülhetnek.  Ez újabb tartományt nyitott meg előtte, a korongolásét, és a korongolandó edények anyagául szolgáló agyagokét. Vegyészként ez sem volt tőle idegen, hiszen ami az égetőkemencében történik, úgyszintén „tiszta kémia”. Kísérletezett hát az alapanyagokkal is, előbb egy kicsike szertári hevítő-kemencében, majd egy külön építtetett nagyobban.

A tanárnő hobbija akkor fordult komolyra, amikor ezekből a korai edényekből összekészített egy kisebb kollekciót, és teljesen ismeretlenül, mindenféle előkészítést mellőzve benyújtotta a Képzőművészeti Alap kerámia-zsürijéhez elbírálásra. A bíráló bizottság, mely a kor tekintélyes keramikusaiból és művészettörténész szakértőiből állt – szárazon rögzítve a történteket – kettőt elfogadott a munkái közül, és újabbak készítésére biztatta. Majd az első lépést újabb követte: nem sokkal később egy másik bíráló testület, az Alap felvételi zsürije a Képzőművészeti Alap tagjai közé sorolta Bod Évát, aki ezzel a gesztussal immár hivatalosan is művésszé vált. Otthagyta az iskolát, és azon túl minden erejét és minden idejét az új hivatásának szentelte.

És most – lépjünk kissé hátra, és vegyük szemügyre az arckép körül és mögött a hátteret is. Két dologról kell megemlékeznünk.

Az egyik a magyar keramikusok szakmai tisztessége. Az ismeretlenségből felbukkanó, autodidaktaként helyet kérő „külső” embert ugyanis igen könnyű lett volna kisöpörni a pályáról. Utóvégre is Bod Évának nem volt nevelő mestere, nem volt szószólója, jó embere, érte csak a beadott edények beszéltek. De akiken a dolog múlott, nem elkergetni igyekeztek a friss konkurenciát, hanem a befogadása mellett tették le a garast.

A másik az akkori élet körülményeinek összessége. Magyarország lakóit akkor már két évtizede a hiány nyomasztotta. Előbb a háborús hiány, aztán az ország-építésnek nevezett hadi készülődés által szült újabb szegénység. Ebben a nyomott, szegény-szürke és lóden-zöld világban a legapróbb színnek is örülni lehetett. És éppen a hatvanas évek legelején, Bod Éva pályaváltásakor, keramikusi karrierjének indulása idején döntött úgy a hatalom, hogy némi könnyebbséget, egy kevés elkölteni való fölös pénzt, vásárlói célként pedig némi színességet – például iparművészek által készített kis-szériás lakberendezési tárgyakat – engedélyez az ország lakosainak. Volt tehát miben részeltetni a szakma már dolgozó képviselőin – a magyar kerámiát alapító háromságon, Gádor Istvánon, Gorka Gézán és Kovács Margiton, s az általuk az ötvenes években kinevelt első keramikus-generáción kívül – az újonnan jöttet is.

Aki ráadásul – minden jel szerint – a szakma jól körülhatárolható szegletében kívánt tevékenykedni: lakberendezési munkákat, vázákat, kaspókat, asztali tálakat és használati edényeket, kávés- teás-készleteket, sőt, hamarosan tálaló és étkező-edényeket rakott a közös asztalra. Tegyük hozzá, most ismét  Bod Éva munkálkodására, az ő keramikusi arcképére szűkítve látókörünket, mindezen műfajokban kétséget kizáróan és egyenletesen megbízható holmikat. Bod Éva ugyanis a kísérleti periódust lezárva anyagaiban is, mázaiban is a magas tűzön – igen forrón, a keramikusok által előszeretettel használt alacsony hőtartományban működőknél jó négyszáz fokkal magasabban – 1200 Celsius fokon – égetett anyagok mellett döntött. Ezek pedig nem engedték át a vizet (azaz a vázákba nyugodtan lehetett virágot tenni, a kancsókba teát, a csészékbe kávét, a tányérokba leves ételeket önteni, semmi nem szivárgott el belőlük), és a mázakból sem oldódott ki semmilyen káros anyag (azaz ehető maradt minden, amit bennük föltálalt és elfogyasztott az ember).  Ráadásul mind a két elem –  az anyag is, a máz is – szép volt: az edények testét színes anyagszemcsék tették elegánsabbá, a mázak pedig élénk foltokkal díszítették az edény-testek hangsúlyos pontjait.

Első, művészt avató kiállításán – melyet 1965. szeptember 3-án a jó hírnek örvendő budapesti Fényes Adolf Teremben a kényes ízlésű Csontváry-kutató, Németh Lajos nyitott meg elismerő szavak kíséretében – munkásságának mindezen erényeit észrevette, és csokorba szedte a művészeti kritika, (mások köztük a két, szigorú mércével dolgozó művészettörténész: Perneczky Géza, aki akkor a Magyar Nemzet munkatársa volt és Rózsa Gyula, aki akkor indította pályafutását a Népszabadságnál) és felismerte a közönség – Bod Éva egy csapásra a legnépszerűbb keramikusok közé sorolhatta magát a fővárosban.

Hamarosan pedig vidéken is, mivel a sikeres bemutatkozó tárlatot követően egy azóta megszűnt, ám akkoriban igen fontos szerepet betöltő intézmény, a Múzeumi Ismeretterjesztő Központ Propaganda Irodája sorozatos bemutatókat szervezett Bod Éva kibővített és megújított kollekciójának. Egymás után nyíltak a kiállításai: 1966-ban a szegedi Móra Ferenc Múzeumban, a pécsi Janus Pannonius Múzeumban, a szombathelyi Savaria Múzeumban, és a veszprémi Bakony Múzeumban, majd 1967-ben az egri Dobó István Múzeumban, a tatai Kuny Domokos Múzeumban és a nagykanizsai Thury György Múzeumban. Sőt, Bod Éva munkái meghívást kaptak egy sor külföldi helyszínre – több más közt Helsinkibe, Lipcsébe, Londonba, Rómába, Varsóba – és az itthoni közös iparművészeti bemutatókra, ahol ettől fogva a Gádor István, Gorka Géza, Kovács Margit hármasnak, a magyar kerámia nagymestereinek az alkotásai és az utánuk következő raj művei mellett rendszeresen ott voltak az ő edényei is. A kiállított művek megnézőiből pedig nagyon sokan vevők is lettek: a képzőművészeti alkotások és az iparművészeti munkák forgalmazására létrehozott, és rohamosan fejlődő két vállalat, a Képcsarnok és az Iparművészeti Vállalat alig győzte kielégíteni az igényeket.

Munkásságának ezen a pontján Bod Éva előtt két út kínálkozott. Berendezkedni „gyártásra” és a tömegtermelésre, vagy  folytatni a megkezdett utat, a mázakkal és az anyagokkal, s a belőlük építhető formákkal való kísérletezést. Ő a második mellett döntött. A jelentkező igények ésszerű mértékű kielégítése mellett szabad kapacitásokat teremtett magának: mázak és a mázakhoz illő cserép-anyagok és a belőlük megépíthető formák után kutatott szüntelen. Inspirációit általában a mázakból merítette: új és új színeket keresett – okosan gazdálkodva előnyével, a vegyészetben való jártassággal. Amikor pedig ezek meglettek, jöhetett a következő lépés, az edény-test anyagainak és a mázat legjobban kiemelő formáinak kikutatása.

Ettől fogva Bod Éva munkálkodásának kialakult ritmusa lett. Amikor felépített egy kollekciót, kiállítást rendezett a Csók Galériában és megmutatta mire jutott. Tárlatait méltányló/méltató kritikai visszhang fogadta. A közönsége pedig nemhogy hűséges maradt, mindegyre bővült. A szerény, de biztos ütemben, kiszámíthatóan lehetségessé tett gyarapodás folyamatosan ébren tartotta az emberekben a közvetlen környezetük, lakásuk és életük díszítésére fölkeltett igényt, a jobb, változatosabb használati edények – vázák, asztali készletek – iránt. És Bod Éva kielégítette ezt: alkotói fantáziája kimeríthetetlennek tűnt, színei, mázai, cserép-anyagai minden alkalommal megújultak, ugyanakkor soha nem rugaszkodott el a klasszicizáló, tradicionális formálás alapvető követelményeitől, edényei mindvégig elegánsak és arányosak maradtak. Körüket hamarosan még egy új gondolat- és tárgykör egészítette ki: a kerámia-lapokból rakott mozaikoké.

A tárlatok sorát felidézve először az 1969-es kiállítást kell fölemlítenünk. Amit ezen bemutatott, három fő csoportba volt rendezhető. Az első az asztali edények, étkezési kerámiák körébe tartozott (ezeket többnyire anyagában is színezett és mázakkal megemelt keménycserépből formálta), a másodikat frissen kikísérletezett, forrongó láva képét mutató mázzal borított díszkerámiák alkották, a harmadikba az ugyancsak új, intenzív vörös mázakkal formált edények tartoztak. És itt jelent meg először a már említett újdonság is: Bod Éva kerámia-mozaikjai ugyancsak a Csók Galériában kerültek először a kritika és a közönség szeme elé, megérdemelt sikert aratva.

A következő átfogó kiállításig hét esztendő telt el, éppen nem munkátlanul és végképpen nem eredménytelenül. Elvégre is, a ’69-es bemutatót több kisebb kamara-tárlat követte, Salgótarjánban, Kőszegen, Balassagyarmaton, Miskolcon, Dunaújvárosban; 1972-ben pedig Bod Éva két munkával is szerepelt a keramikus szakma legigényesebb közös hazai kiállításán, a pécsi Kerámia Biennálén.  Az 1976-os tárlatot a „következetesség szemléjé”-nek mondta, teljes joggal, a kritika. A Csók Galéria nagytermében ezúttal a megszokott anyagok és mázak vonultak fel: magas tűzön égetett fehér és vörös kemény cserepek, anyagukban is színezett klasszikus formájú edények mutatkoztak a polcokon és a posztamenseken, testüket a már megismert lávásan fortyogó vagy simán csillogó – többnyire vöröses – mázak borították. De nem hiányoztak a jól ismert mozaikok faliképként és asztallapként szerelt variánsai sem.

A szorgos hetvenes éveket egy nemzetközi és egy hazai elismerés koszorúzta meg a nyolcvanas évek elején. Először jutott nemzetközi elismerés Bod Éva osztályrészéül: 1980-ban a VII. Vallauris-i Nemzetközi Kerámia Biennálén a „Ceramique Moderne” szakfolyóirat rangos elismerését kapta meg bemutatott munkáiért. Utána pedig jött a hazai kitüntetés: 1982-ben Munkácsy-díjban részesült.

Ugyanazon az őszön – 1982. szeptember 9-étől – kerített sort Bod Éva a soros Csók Galériabeli kiállításra. Ezen újdonság kevesebb akadt, a kollekció inkább azt mutatta meg, mit is koszorúzott tavasszal a rangos elismerés. Felvonult itt minden, voltak nagy és rusztikus padlóvázák, fali-tálak, asztali díszkerámiák, mozaik-képek. Bod Éva gondosan válogatott, mindenéből a legjobbat törekedett megmutatni, nemcsak törekvéseinek sokféleségét, de munkásságának belső logikáját, koherenciáját is érzékeltetve tárlatának vendégeivel.

Ezt a felmutató szerepű összefoglalót, Bod Éva jó szokása szerint, ismét a kísérletezés munkás évei követték. A munkát pedig ismét megjutalmazta a szerencse: az egyik égetésnél egy régóta keresett szín: a bronzos-aranyos árnyalat bukkant fel Bod Éva egy kerámiáján. Kései visszaemlékezése szerint ezt a véletlent több esztendős szisztematikus kutatás követte  azzal a céllal, hogy immár ne a vakszerencse, de az anyagok receptúrába foglalható keverése, rétegezése, majd előre meghatározott hőfokú égetése produkálja – előre és biztosan kiszámítható módon – azt a hol egyenletes, hol meg írizáló fémes árnyalatot, amelyik fokozatosan átvette az uralmat munkáin.

1986-ban lett készen az új anyaggal: abban az évben rendezte meg – ismét csak a Csók Galériában –Bod Éva az új műveket bemutató kiállítását.  Az új mázhoz – természetesen – új forma-kollekció kellett és új anyag az edénytestek kialakításához. Az anyag fehérre égő keménycserép volt, ideális „alap”, amely egyfelől bírta azt a hőt, amit a rézoxid alapú máz fémes csillogásához szükséges redukciós égetés megkívánt, másfelől a maga fehérségével ideális alapot szolgáltatott a mázak számára.

Ez a fémes máz-világ ismét csak egyszerű, klasszikus formákat igényelt. Bod Éva tehát ilyeneket alkotott edényeinek. Az egyszerű, fémes csillogású testek azonban még egy alkotói gesztust kívántak. Világossá kellett ugyanis tenni, hogy amit magunk előtt láttunk, az nem kerámiából készült fém-utánzat, hanem fémesen fénylő mázzal borított keménycserép edény. Alkotójuk ezért ősi és egyszerű, ám régen nem alkalmazott megoldást választott: valóságos növényi részeket, leveleket, szárakat applikált készítés közben az edényeire, melyek a mázazás majd az égetés után, mint világos rajzolatokat őrizték meg a fölrakott részleteket.

A világ megszokott rendje és Bod Éva életének és munkásságának jól bevált ritmusa szerint a megmutatott új világot a kiteljesedés és a megmunkálás időszakának kellett volna követni. Ekkor azonban közbeszólt a sors – mely egy lábtörést követő kényszerű fekvés képében jelentkezett. Bod Éva ekkor – mint többször is elmondta és megírta – tehetetlen állapotában merészet gondolt és olyat művelt a műhelyéből felhozatott anyaggal, amit eladdig sohase tett, hisz addig csak korongon alakította a masszát: figurát gyúrt belőle. Majd ismét és ismét figurát, egyre többet és egyre változatosabbat. Lenge nőalak lett az egyik, bumfordi tinédzser-lány a másik, rokokó dáma a harmadik. Kiégette, és mázba öltöztette őket, szerepeket adott nekik, jeleneteket rendezett belőlük. Végül a nyilvánosság előtt is bemutatta újabb, váratlan és szokatlan szerzeményeit, 1989 november utolsó hetében, a Csók Galéria kistermében.

A fordulat sokakat meghökkentett, hiszen Bod Évától – a megszokás nagy úr, s neki már volt kijelölt és uralt terrénuma a magyar kerámia-művészetben – edényeket várt mindenki, nem pedig plasztikákat. Volt olyan, aki el is fordult tőle dohogva. Más hívek viszont megmaradtak. Később újabbak jöttek, egyre többen.

Egy pillanatig hátrébb lépve a közelről mutatott arcképtől, ezen a ponton széjjel kell néznünk megint. A háttérben ugyanis fölöttébb fontos dolgok történtek. Jók egyfelől – hisz a demokratikus rendszerváltás éppen azokban a hónapokban zajlott, amelyekben Bod Éva a maga figuráit „kihordta” és bemutatta. És a hétköznapok megszokott rendjét felforgatók másfelől – a jó irányú változások nem kímélték meg a munka és a létezés addig volt kereteit és intézményeit. Csődbe jutott az Ipaművészeti Vállalat és szinte alig mutatott életjeleket a Képcsarnok, amely eladdig Bod Éva – és az egész magyar képző-művész és iparművész társadalom – számára a művek bemutatásához és a közönséghez való eljuttatásához keretet, használható struktúrát adott. Át kellett hát kinek-kinek rendeznie mindent maga körül, akár akarta, akár nem. Megtette Bod Éva is. Első lépésként megnyitotta a közönség előtt a saját műtermét és munkáinak kis házi múzeumát, lehetővé téve a látogatók számára a látott művek közül kiválasztott alkotások megvásárlását, vagy utánrendelését. Második lépésként pedig új fórumot kellett keressen magának az elvesztett Csók Galéria helyébe: 1993 óta ezért a Magyar Állami Operaház „Vörös Szalon”-ja ad otthont bemutatóinak. Tegyük hozzá, a helyszín jól bevált, az opera-látogató közönség minden alkalommal szívesen fogadta Bod Éva kerámia-szobrainak tárlatról tárlatra megújuló kollekcióit, köztük különös örömmel a báli dámákat, s az operai jelmezeket viselő szerepjátszókat.

Ezen kötet magját is az utóbbi évek operai kiállításainak válogatott darabjai alkotják életútjának néhány reprezentáns műve mellett.

Művészi teljesítményeit 1994-ben a Magyar Köztársasági Érdemrend lovagkeresztjével ismerték el.

A rákövetkező években ugyancsak népessé lett  a Bod Éva stúdiójából kikerülő plasztikai világ. És technikailag is igen változatossá: Bod Éva mostanára körülbelül mindent tud, amivel az élettelen anyag-koloncokból és a változatos anyagú mázakból figura építhető. Ha kell, táncra perdíti alakjait, ha kell, méltóságteljessé formálja őket.  Ha kell, akár kerámiából szőtt csipkét ad rájuk ruhaként. Ha kell, egységes fémszínű mázzal borítja alakjait, ha kell, változatos színekkel borítja testüket és ruházatukat. Úgy tetszik: élvezi ezt a teremtést. Igaza van.

Dr. Horváth György
művészettörténész
Magyar Nemzeti Galéria főigazgatóhelyettes